Volt egyszer egy mesekönyvem

Volt, van és lesz.

Pontosan úgy áll a helyzet, hogy írtam és kiadtam egyszer egy mesekönyvet.

Mindez most egy Facebook poszt kapcsán jutott eszembe, ma ugyanis megláttam egy varjút, ahogy peckesen, mókásan járkált egy parkolóban, magam az autóban üldögéltem és kínálta magát a kis figura, hogy készítsek róla egy rövid videót. Ismerősként tekintek erre a madárra, ahogyan az a mesémben is olvasható, pedig sosem volt a kedvencem, sőt, olykor még félelmetesnek is láttam.

Valamiért mégis beleférkőzött a 7 meséből álló történetsorozat egyikébe, nem kis szerepet kapva ezzel a kötetben.

A mesekönyv elég gyorsan, kalandosan született. Eszemben sem volt könyvet írni, de egy nehéz időszakban azon kaptam magamat, hogy este, munka után hazaérve jól esik írni, hol egy-egy vers szakadt ki belőlem, hol egy történet. Aztán kikerekedett belőle egy kupac, s a dolgok felgyorsultak. Hirtelen egy olyan ismeretség érkezett, aki könyvkiadással foglalkozik és én úgy éreztem, ez a részem, ez a történetfüzér méltó arra, hogy megőrizze a nevemet az utókornak és talán mások is örömüket lelhetik benne.

Mindez 7 éve történt.

Az ember életében a 7-es számnak sok szempontból fontos szerepe van. Mondják, 7 évente megújulunk, változunk, alakulunk és életünk fordulatai is ezekhez az évfordulókhoz köthetők. Többször visszatekintettem már az életemre ebből a nézőpontból és azt mondhatom, az én életemben igaznak bizonyult.

Na, de visszatérve kiadott meséimre, nincs már sok könyv a birtokomban, de néha eszembe jut, hogy megkeressem az interneten és ott, például a Bookline-nál a 6-10 éveseknek szóló kortárs mesék között ajánlják. Egyszer ráakadtam a tankönyvellátónál is, ahol meg a vidéki életet bemutató könyvként ajánlották. Most pedig - hát persze, hogy megint "rágugliztam", - egy szlovák könyves webáruházból kacsintott rám. Úgy érzem, a könyvem beteljesítette azt a küldetést, amit szántam neki.

Sokan kérdezik, írok-e még többet? Ki tudja. Gyűlnek a szívlenyomatok, írogatok ismét, talán egyszer újra könyvalakot ölt mindaz a tapasztalat, tudás, világlátás, ami az én életem hozadéka lesz.

Nemrég kíváncsian és kissé értetlenül kérdeztem meg hozzám hasonló érdeklődésű és képzettségű ismerősöket, mi lehet az oka, hogy bár számos számomra inspiráló, érdekes, de reményeim szerint nem közhelyszerű gondolatot, ajánlást osztok meg a weboldalaimon és egyes közösségi tereimben, arra ritkán érkezik közvetlen reflexió. Számomra fontos a visszajelzés, még a régmúlt maradékaként afféle visszaigazolásként is, de a másik ember megismerése miatt is. Sokat halljuk manapság, hogy a virtuális tér elsilányítja a kapcsolatokat - van is ebben sok igazság, - de jómagam ezt a közösségalakítást épp a pandémia idején kezdtem el, hogy az otthonukba bezárt emberek a családjuk melengető szeretetén túl is találkozhassanak gondolatokkal, érzelmekkel, legyen lehetőségük rendezvényszerű alkalmak megélésére. Aztán ahogyan magamon azt éreztem, hogy mint csiga a házába, befelé húzódtam, ugyanígy tettek mind. Amint pedig megnyíltak a terek, kiáradtak, s legkevésbé volt fontos számukra az olvasható üzenet.

Megértem. Végülis leginkább engem is az emberi viselkedés, az alkalmazkodás pszichológiája és szociológiája érdekel.

Hogyan változtatja meg az embereket, a kapcsolódásokat egy ilyen hosszú, az eddigiektől merőben eltérő viselkedést kívánó időszak.

Kissé elkalandoztam a gondolatébresztő meséktől.

Úgy érzem, eljött az ideje, hogy a mesék egy része önálló életre keljen és önmagát megmutatja kínálja számotokra a könyvet.

Legyen hát így:

Egy következő posztban bemutatkozik a Varjú komám című mese.

"VARJÚ KOMÁM

A napok úgy peregtek, mint az elszakadt láncról leszaladó gyöngyök. Elegánsan és fényesen-ékesen, de gyorsan. Túl gyorsan.

Kata rémülten látta, hogy a naptár már augusztust mutat.

Istenem, mindjárt vége a nyárnak, jön az eső, a szomorú ősz! – gondolta.

Igaz, jön az iskola is és már nagyon várom, hogy találkozzam a barátaimmal, a tanító nénikkel. Hiányoznak a nevetések, az együtt töltött órák.

..."