• Évi

Elkövethetjük a saját hibáinkat


Egygyermekes anyaként nagy kihívás jól nevelni, mert csak egy sansz adatott. Csak egy lehetőséget választottunk ki ebben az életben a szülői szerepre.

Évek hosszú során át eszembe sem jutott, vajon jól csinálom, jól tesszük-e mi ketten a szülői dolgunkat, sem idő nem volt, sem gondolat nem fogant meg erről a fejemben.

Ma sem úgy, önostorozón ötlik ez fel bennem, inkább a szemlélő kíváncsiságával, a tanú tudatosságával...

Most jön ez a kérdés, mikor a gyermek immár felnőtt, kora, életvitele, lakhelye, családi állapota, mind, mind igazolják, hogy igen, itt az ideje Őt véglegesen az útjára bocsátani. ÉS ÉN ÉRZEM, HOGY EZT TESZEM! Na jó, de mit érez Ő?

Hát garantálom, hogy egészen mást.


Ez a téma akkor ütött először szöget a fejembe, amikor kiderült, egy szem csemeténk sosem értette, Őt miért nem becéztük kisgyermekként. Ki gondolná, hogy ez problémát, fejtörést, ne adj isten, traumát okozhat egy gyermeknek. S lám, ha talán nem is traumatizálta, de elbizonytalanította, kétséget ébresztett benne. Ez az apróság, melynek a felnőttek zöme jelentőséget sem tulajdonított volna. Milyen más optika, milyen más szemlélet, mennyire nem mindegy, mit él meg, mit érez.

Manapság vannak közös óráink, melyek során olyan dolgokat tudok meg Róla, amit korábban soha nem mesélt el nekünk. Vagy ki tudja, talán egy mást mesélt, de már a feledés homályába veszett.



Elengedés...

Hogyan tudnám elmagyarázni Neki, hogy a szülői minta, amit mi kaptunk, ahogyan mi nevelődtünk, zsigerileg belénk van vésve, kódolva, s távolságtartási kívánságának szándéka bár abszolút érthető és elfogadható, sőt, még azt is mondhatnám büszkeséggel tölti el anyai szívemet, mégsem megy ez olyan könnyen.

Hogyan értethetném meg Vele, hogy amikor elindultunk az életben, összeházasodva és összekapaszkodva jóban és rosszban, lakásunk nem lévén egy szolgálati lakásban húztuk meg magunkat egy apró falvacska tanáraiként, s arra sem tellett, hogy új ruhában gondolkodjunk, mégis elcsábított egyszer egy szép darab. A bökkenő csak akkor adódott, mikor a szüleim megkérdezték: És gyerekek, téli tüzelőtök van-e már? Nemhogy nem volt, egy vasunk nem sok, annyi sem volt rá! Botor fiatalságunk sok tapasztalatot adott, s támaszul mindig ott állt mögöttünk hol az egyik, hogy a másik szülő.

Hogyan mesélhetném el, hogy már öt éve voltunk házaspár, mikor beköszönt Ő, mint aprócska gyönyörű áldás az életünkbe, hogy nagyon vártuk és kívántuk Őt, számolgattuk, tervezgettük, milyen lesz majd hármasban... De még mindig olyan szerény volt a havi keret, hogy a babakocsit, a gyerekágyat, minden nagyobb darabot a szülők segítségével, ajándékaként kaptuk meg hármunk közös életéhez.

Hogy mindenki így kezdi.

Hogy örülni lehet annak, ha segítő támasz van a hátuk mögött.

Hogy megértjük, hogy önállósági törekvéseivel bizonyítani akarja, hogy igen, Ő már megérett erre a szerepre, ezekre a feladatokra.


Igen, drágám, érjük, érezzük és elfogadjuk.


Sokat hallottuk szüleinktől, nagyszüleinktől, hogy majd megtudod, ha...

És tényleg.

A szerepekbe bele kell korosodni. Akkor jön el a megértés, az ismerősség érzése, hogy hát igen, erről beszélt akkor anya.

Semmiféle szemrehányás, pusztán a megélés. A felismerés, hogy felnőtt egy új generáció, hamarosan kopogtat egy új menzedék.


Legyen egy feltörekvő, gyönyörű, nagyívű életed, melynek során vigyél magaddal minden olyan tanulságot, tapasztalást, ami segít Téged és írj át, dobj el, alakíts újjá mindent, amit Te másképp tennél.

Légy Önmagad! Do your best :)


Szeretlek, kincsem!



8 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése